József Attila: Ködből, csöndből

Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,
Ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.
Történt valami énvelem,
De nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan
S egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
Elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,
Várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így még többen,
Mígnem valaki megdöbben,

Míg valaki föl nem ordít,
Ködből, csöndből föl a holdig,

Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,

Megátkoz ebtartót, ebet
S legelőször is engemet.