Gombkötő Erzsébet: Köszönöm...
Mint a
sakktáblán a fekete és a fehér
úgy
simulunk egymáshoz Te és Én
felkavarva
a múlt kihűltnek hitt hamuját
csak
állunk,s nem tudjuk hogyan tovább.
testünk
szűnni nem akaró vágyban ég
hangtalan
kiáltunk egymásért
lopjuk
az édes pillanatot amíg csak lehet,
őrültek
lennénk? Meglehet!
De oly
jó,mikor csókol a szád
s
mikor édes testeddel érsz hozzám
a régi
tűz fellobban bennem újra
a
akarom veled a szépet újra és újra.
Csókolnám
tested míg a Nap felkel
s
mámorban találna ránk a reggel
pirulva
fordul el a Hold és a csillagok
mikor
végre testemmel testedbe olvadok.
Mi
lesz a vége?- nem tudom még
csak
köszönöm, hogy visszajöttél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése