Tóth Árpád: Esti
sugárkoszorú
Előttünk már
hamvassá vált az út
És árnyak teste
zuhant át a parkon,
De még finom, halk
sugárkoszorút
Font hajad sötét
lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és
komoly ragyogást,
Mely már alig volt
fények földi mása,
S félig illattá s
csenddé szűrte át
A dolgok esti
lélekvándorlása.
Illattá, s csenddé.
Titkok illata
Fénylett hajadban s
béke égi csendje,
És jó volt élni,
mint ahogy soha,
S a fényt szemem
beitta a szívembe:
Nem tudtam többé,
hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor
drága tested,
Melyben egy isten
szállt a földre le
S lombjából felém
az ő lelke reszket?
Igézve álltam,
soká, csöndesen,
És percek mentek,
ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak
megfogtad a kezem,
S alélt pilláim
lassan felvetődtek,
És éreztem:
szívembe visszatér,
És zuhogó, mély
zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek
útjain a vér,
A földi érzés:
mennyire szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése